2013. március 7., csütörtök

Kétsoros

Az életben az a szép, hogy változik.
Bennem is az a szép, hogy változom.


Ha ezt elfogadjuk, akkor minden könnyűvé válik. Nincsenek dogmák, és mi sem kőből vagyunk.

2013. március 4., hétfő

A hexameter...


 Megint úgy érzem magam, mintha egy lyukas zoknival s egy üres cigaretta tartóval közlekednék az érzelmeim erdejében, miközben mások képlékeny érzelmeivel találkozva időnként elveszítem az iránytűt. Debusolată. (Azt hiszem hogy ez most nagyon talál, és jobban talál, mint bármelyik általam ismert magyar, vagy más nyelvű szó.) Hol vak sötétben, hol pedig a fák között beáramló fénytől erőt s kedvet kapva caflatok elég bárgyún. Talán ez a baj, hogy nem állok ki magam mellett azzal a határozottsággal amit a külvilágtól várok el és remélek. Olyan sokáig voltam kiforrott és céltudatos felnőtt, hogy most mintha kifogytam volna az ehhez a szerepkörhöz szükséges anyagokból, és vágyom egyszer igazán gyerek lenni, mert akkor nem lehetett. Szeretnék minden felelősség alól kisiklani mint egy csintalan halacska, és csak szabadon úszkálni az élet tengerében naphosszat. Éjszaka meg, ha már eleget játszottam, az utolsó erőmet is kifacsarva magamból, jó mélyen édes, színes és kacagós álomba merülni.
Nem tudom, ki van a tükörben, nem érzem át a saját döntéseimet, nem értem a kósza mondataimat, amik hallható szavak formájában jönnek ki a számon, s olyan mintha mindez nem az enyém lenne. Elvesztettem a fonalat önmagammal. Háttérben meg egy többszörösen lefejezettt szerelem minduntig újraéled, majd a lét és a nemlét közti állapotában suhog a fejem körül. Én meg hagyom. Ha úgy döntök hogy a kezembe veszem ennek a fura lénynek a sorsát, akkor fejre esek, ha meg engedem, hogy magától éljen-haljon kedve szerint, akkor bánt a bizonytalansága, és a két extrém pólusok közti kiszámíthatatlan és semmilyen logikát nem követő váltásai komoly zűrzavart okoznak bennem. Az iránytűm ilyenkor elvész az örök semmibe, és nehezen találok vissza...hozzám.

Az antropológia pedig nem segít, bár köze van az emberhez, de ehhez nem ért, ahogy én sem értek az antropológiához. Kölcsönösen más szinteken vagyunk, de azért holnap levizsgázok.






Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!



Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.





(József Attila-Két hexameter)

2013. február 24., vasárnap

A falu neve Félelem, Kétségbeesésből kijövet egyenesen előre



Azt hiszem nagyon nehéz lesz visszaállni, újrakezdeni, és újjászületni idén tavasszal. De már alig várom. A napsütés, az asszem sokat dob a témán. Még mindig azt hiszem, hogy az őszinteség is legalább annyit dob, mint a napsütés. A nagyon várt igazi tavaszi napsütés. Azt is hiszem most nem tudok mást tenni, mint kivárni ezt is azt is, amíg újra belém süt, mint egy hasfelmetsző, de ugyanakkor felszabadító éles kés. És kezd...Sokszor tükörbe néztem, és azt néztem magamon, hogy hogy lehet egy ilyen értelmes ember ennyire ostoba. Mert megengedtem magamnak mindent. Csak azért, hogy legyen, ha nem is láttam értelme, vagy ha helikopterből is látszott hogy nem lesz kellemes vége, és hogy minden ép eszű ember egy szóval el tudná mondani róla, hogy Tévedés. De ha már harcolok magam körül mindennel és mindenkivel, úgy gondoltam, hogy legalább magamat hagyjam békében élni. És ezt tettem... másfél évemet mint egy nagyon hosszú pillanatot  gondolkodás öncivakodás és önostorozások nélkül éltem át. Élem. Értem én, de hova? Hova élem? Egy kicsit beleragadtam, és most sem akarom magam hibáztatni, így utólag, most már kár lenne, csak fel kell ébredni. Folyton visszahúz az álom, de most már látom hogy álom, s a végét, ha kell, bevárom. Nem tudom honnan szedek elő most annyi őszinteséget, amennyi kell ahhoz, hogy a napsugárral együtt összekeverve olyan vegyület keletkezzen, amivel életre tudom  magam kelteni...mert már ideje. Talán kezdhetném a hibáimmal, ha hinnék bennük. Azért nem hiszek bennük, mert mindig is sokkal jobb filozófiának találtam a megoldással, mint magával a hibával  való foglalkozást, és természetemből adódóan ez alapján is éltem mindig. Ha az ember téved és rájön erre, vagyis valami nem úgy sül el, ahogyan azt nyilván jó szándékkal eltervezte, akkor már mindegy, mert megtörtént, és csak azért történt meg mert a döntés pillanatában az volt az egyetlen út. Persze száz jobban járható ösvényt is láthat az ember maga körül, de mindig csak egy olyan láthat meg, ami épp a talpa alatt van. És ezt a legnehezebb meglátni. Nem volna hazugság arról lelépni, csak mert kellemetlené vált közben a lábad alatt, vagy mert tüskés vagy mocsaras szakaszt látsz közeledni? Nem tagadod meg az által hogy lelépsz róla önmagadat és minden korábbi döntésedet, mely arra az ösvényre vezetett? Nem kell végigjárni az utakat, a belső utakat és az élet bizonyos szakaszait alázatosan mint egy hűséges szolgája önmagadnak és az életnek, még akkor is ha irtózól az előre látható kellemetlenségektől? Hülyeség haladni előre egy olyan úton aminek horizontján egyre jobban körvonalazódik egy szakadékhoz hasonló forma? Nem lehet, hogy csak távolról tűnik szakadéknak, és amikor elérsz a szakadéknak hitt részhez akkor látod meg hogy ott állsz egy útkereszteződésnél, ahol viszont már le kell térni az addigi útról és azt is te kell eldöntsd hogy melyik irányba. De csak akkor. Addig nem. Az ember haladjon előre a saját útján, még ha göröngyös is. Mert csak az az egy út az övé, és néha olyan nehéz tovább haladni rajta, amikor körülötte gyepes, virágos réteken futkorásznak az emberek, ami lehet hogy végleges eltévesztését jelenti a saját útjuknak, vagy magát a célállomást. És akkor nem vagyok elég tudatos, ha megyek mint a faltörő kos előre? De, csak másképp mint régen. Most annak vagyok tudatában ami épp történik velem és tudatában vagyok annak is hogy ez egy más fajta tudatosság, mint az, amelyiket az akarat  vezérel. Nem akarok, hanem élek. Közben persze szeretnék....de semmiképp sem akarok. Tehát nem szeretek. És amikor úgy éreztem, hogy újra szeretek, akkor visszaestem ugyanabba a gödörbe, amiből utoljára is olyan nehezen szálltam ki. Egy szerelmet megint a palackba kellett száműzzek. És félek. És félek másoknak elmondani, hogy mitől. Félek, hogy az által megteremteném azt amitől félek. Félek csak rágondolni is a félelmemre. Szokatlan, mert sose féltem eddig komolyabban. Félek attól, hogy a legjobb rejtekhelyem  az maga az életfilozófiám, mely szerint az örvényekbe vezető döntéseim sem tévedések, és nem számítanak hibának. Félek, hogy mindez csak egy takaró, amivel védem magam, de amitől nem látom a dolgok igazi mivoltját. Néha meg azt érzem, hogy ugyanazt a hibát követem el ciklikusan...és közben ez idő alatt egy másik elkövetett szarvas hibának iszom a levét folyamatosan, azóta amióta elkövettem azt. Úgy hangzik mint egy ördögi kör, mégpedig egy dupla ördögi kör. Félek gondolkozni, írni, szeretni, olvasni, és félek őszinte lenni. Ezért most mindent megteszek azért hogy őszinte legyek miközben írok, olvasok, szeretek és gondolkodok. Hiába na, szembe kell nézni, nincs mese.

2011. november 13., vasárnap

vándormadár


Ez az új háziállatom. Csak sajnos nem él. Ha lesz házam, akkor lesz házi-állatom is. Cseles, mi? Kutya-macskás házam lesz, nem fehér kerítéssel. De azért most meghalnék a grandos ex-albérletemért. Ott, ahol az ócskapiacon vett molnárferences cseléd lány ruhámat, az Irma ruhát fényképeztem hóbortomban, mert szépen fútta a szél. Bizony..., most már ez sem titok. Meg volt hova haza menni. Na? Meg ahonnan azt a másik fényképet csináltam, mert az nem készült, az lett, azt amiről azt merem gondolni, hogy a legjobb az összes rengetem képem közül. Hát a folyosóról, le, a hetedikről, ami tulajdonképpen harmadik volt, attól függ, honnan számolod. (ha a géből jöttem, akkor 7 emelet volt, ha a tutunból, akkor 3- azért mégis a tutun a hájlájf) és ahol együtt is laktunk... Meg nagyon kicsi volt a konyha, de HOGY el lehetett férni...Hmm. És az a legszebb linóleum a világon, amit megkaptam mikulásra, és csak a szélén ragasztottam le, ha el kell költözni, de aztán mégis otthagytam, cserébe a konyha asztalért. Na, mindegy. Tompaklárinál s a nőgyógyásznál még omost is olyan van letéve. És most eladják, vagy mi. A linóleumommal együtt, a fenébe! Komolyan mondom, olyan mint egy festmény, egy műalkotás, egy álom az az előszoba. Rendesen fáj a szívem. És milyen meleg volt télen. Nem, semmi termopán. S mindenki a sziniről hívogatott miután elköltöztem, már több mint két éve, és még most is érdeklődtek, hogy nem-e kiadó Az a lakás. És nem, mert most eladó. Persze kivenni sincs pénzem. Pedig... üresen is jó volna. Szóval ez az új háziállatom. Tulajdonképpen csak egy képet akartam feltenni, hogy ne legyen az, hogy teljesen elhanyagoltam a szájber szobámat, de közben arra is rájöttem, hogy a csiga nem csak a háziállatom lehetne, hanem a házam is. S akkor vinném magammal oda, ahova fúj a szél, s vissza is hoznám onnan, ahonnan visszafújt ....a szél.

2011. március 31., csütörtök

in your head

Fighting somebody who lives in your head, exists in the real word, but you know the person only from your dreams, from your frighteningly creative imagination and it's not even a fight, that you carry on from time to time, at least not with the person who hunts you, it's more with your own fears, which you create in the daytime, and you put it in your unconscious, because you are not given the information you need to get over it, so then in the nighttime it comes out, and hunts you like the murdered people hunted Richard the 3rd in his dream. You wake up, and it's even worse. You realize that you are in trouble, you are your own minds prisoner, and the key to your cell block is hold by somebody else, who you can't ask to let you out, because he's a prisoner to, somehow. And there is a wall. I hate that wall, but I can't break it. It should vanish somehow. No force. Only time. I love you.

2011. február 28., hétfő

Folytatás



Február, hol a nyár? Utolsó napja a hónapnak, a március már egy kicsit tavasziasabban hangzik. Hátha. Ma mozgással kezdtem és azzal is végeztem a napot, ami 8-tól 8-ig tartott. Milyen ember megy este 7-re torna órára?-kérdeztem magamtól ma délután hazafele jövet. Az olyan ember, mint amilyen én vagyok.-válaszoltam magamnak. Pedig ma meg néztem volna nagyon a Dundo Maroje-t. Next time.

Szóval. Sorsjáték- Hatházi vezetése, rendezése, Váróterem Projekt

Nagyre értékelem a munkájukat. Nincs lazsálás, nincs idő gondolkodni sokat, működni kell, tovább kell lépni ha valami nem működik, mégpedig azonnal. Az egész előadás egy egy órás improvizáció a lehető legfogyaszthatóbb és legpezsdítőbb keretbe foglalva. A másod évesek impro vizsgájának mechanizmusa van profin, előadás szintjére emelve. Abszolút fogyasztható. És "mi a színház lényege? Pfff..." Hogy is volt? Figyelem, szenvedély (ezt Hatházi irtó jópofán mutatta meg a Hatházi's Five filmecskében), szemkontaktus, bátorság, improvizáció. Vajon kimaradt valami? Fontos minden egyes szó, ami annak az embernek a száját egyszer elhagyta. Inni lehet minden szavát, mondatát. Inni kell, be kell szívni, meg kell emészteni. "Nem tudni kell dolgokat, hanem felfedezni." Pont így mondta egyszer. De azért ez nehéz műfaj, s könnyen el lehet vesztődni benne, ha egy pillanatra leesik a figyelme színésznek. Egyébként az, hogy a Váróterem Projekt név mire utalhat, sokat foglalkoztat. Fel van vajon ez által vállalva az, hogy sok ügyes frissen végzett színész nem kap helyet a színházban, és ezért különböző alternatív várótermi projektekbe fog, hogy az idejét és energiáját befektesse? Aztán az ilyesmiből nagyon jó dolgok is születnek, de ez a ritkábbik eset. Ilyen az ők esetük. Váróterem. Ez nagyon erős, ha arra utal, amire én gondolok. Maga a gondolat, hogy ha "váróteremben" vagy az Életben, akkor sem engedheted meg magadnak a tétlen várakozást. Valamit mindig tenni kell, és ez abszolút így van. De lehet, hogy teljesen másra vonatkozik. Nem is ez a lényeg, hanem az üzenet...hohó...vagyis hogy egyáltalán van üzenet-az nagyon lényeg.

Plusz nagy kiállításmegnyitó maraton. Mekkor óriási hely az ecsetgyár! Volt két művész, akinek megjegyeztem a nevét: Mircea Suciu és Calina Hiriza.

Leonce és Léna- egy esztétikai remekmű Tompa rendezésében, Carmencita Brojboiu jelmez- és díszlettervezésével

Drága Leonce és Léna! Milyen jó volt nézni, látni téged. Lenyűgöző. Az egyik kritikus írta, hogy olyan pontossággal működik az előadás, mint egy sváci óra, és mennyire igaza volt. Ez a melankólikus, értelmét vesztette poros szép világ és egy svájci óra pontossága. Ambivalencia csúcsformában. Jaj, meg Viola- az izgő mozgó, semmit tevő, aktív lusta figurája ahogy felébreszti Balázst a fizikai passzívitásból, és mozgásra bírja, felélénkíti, bár ennek az agya, szelleme az, ami folyton izeg-mozog, és más területekre kívánkozik. Egymás ellentétei, és kiegésztői. Györgyjakab Enikő is nagyon szépen játszott, óriási szaltót ugrottak a bemutató s a mult heti előadás között, ami a kikerekedést illeti. Igazából mindenki nagyon szépen játszott. És csendesen szép, csendesen és nagyon finoman pontos az előadás. A mozgásvilága is egyben viszzafogott, finom, de nagyon éles és szép. Az ilyesmit mégcsak nem is lehet megkoreografálni, ha a színész teste nem érzi ezt a hangulatot. Nem lehet hazudni amikor ilyen részletes, palástolatlan mozgás van. És tökéletesen érezték a teret, elbűvölő betaníthatatlan, zsigerből történő pontossággal. Azaz ráéreztek. Ezenkívűl nagyon jó érzés fog el Balázst és Gábort ilyen előadást játszva látni, (meg úgy általában a vásárhelyieket jó kolozsvári darabokban látni) mert az ismerettségem velül otthoni, régebbi, mint az ittlétem, és mint az ismerettségem a Kolozsvári színházzal és így egy buta büszkeség meg meleg öröm folyik át rajtam, amikor őket nézem így, ilyen körülmények közt, ilyen előadásban és ilyen emberekkel, meg egy ilyen ember keze alatt játszani. Megérdemlik. Biztos sokat dolgoznak, és szitkozódnak aközben, mert ez nem megy, vagy az nem megy, biztos nem könnyű nekik itt sem, de a végeredményt nézve azt hiszem, hogy érdemes a kolozsvári társulatban színész lenni, és egy ilyen szép munkának a részese lenni. Kifizetődik, mert nap végén, ha meghúzzák a vonalat, akkor a végeredmény nem egy maradékos értelmetlen kínlódás, hanem egy szép, kikerekedett munkának a jó érzést keltő nyugalma (már amennyire ez lehetséges egy színész elméjén, lelkén és testén belül). De lehet, hogy tévedek, és megközelítőleg se így van. Mégis olyan jó elképzelni. Magamat is beleképzelni egy Tompa előadásba...Ez motivál leginkább az egyetemen is. Ha csak egy kő is lennék a színpadon, az is olyan boldoggá tenne, hogy örömömben tollúvá változnék. Tehát nyilvánvalóan mélyre hatott az előadás, bár nem direkte módon, hanem úgy finoman, befele könnyezek a meghatottságtól, mert tényleg szép (nem a szó idealisztikus, hanem az egyszerűbb, igazibb értelmében).


Varázsfuvola- opera

Teljesen más műfaj. Nem annyira az én világom. Irigykedve hallgattam, hogy milyen tisztán és szépen énekeltek, de zavart, hogy románul kellett olvassam a feliratot ahhoz, hogy megértsem, hogy mit énekelnek magyarul. Szép színes ruhák, a díszlet is gyönyörű volt a szemnek, de mivel ebben a műfajban a színészi játék, átélés egy kicsit le van korlátozva, ezért annyira nem vitt magával. Laczkó V. Róbert vitte a Pálmát nálam. Neki volt csak igazi színészi jelenléte, meg Fodre Attila is jópofa volt. Na meg a zenepedagógia, Nagy Ibolya leckeelőadása teljesen kitérített a hitemből. Nem lehet, nem szabad egy előadást megtörni így, nincs az a lecke, ami nem várhatja meg a darab végét. Teljesen lepusztította a játék energiáját, nyilván leesett, azt se tudták hogy folytassák az előadást szegény művész nénik és bácsik, miután ki voltak szólítva a színpadra, hogy szemléltessenek egy felszínes és nem helyén való zene leckét, civilben, vagy karakterben, ki tudja- ezt láthatóan ők se tudták kezelni, és kínos volt úgy nekik, mint a nézőknek, akiknek a figyelme is lelankadt. Olyan volt, mint ha szex közben az egyik fél megállna és egy gumióvszerrel a kezében el kezdené részletesen magyarázni ennek a funkcionalitását és fontosságát a nemi életben. Szóval kellemetlen volt. Az egész kissé túl darabosan volt megrendezve, művészileg nem okozott nagy élményt.

Kubik- Ecsetgyár

Na, ez megint egy teljesen más műfaj, már csak azért, mert egy nagyon újszerű dolgot láttunk ebben az előadásban, vagyis a hat különböző tízperces előadásban. Mindegyik más más térben zajlott és tízes csoportokban zarándokoltunk egyik etűdtől a másikig az ecsetgyár fagypont körül ingadozó hőmérsékletű folyosóin. Három tetszett, három nem annyira. A Zsuzsáékké nagyon jó volt, az ötlettől elkezdve a mozgásig és a térhasználatig minden nagyon szépen összeállt, meg volt csinálva, ki volt dolgozva. Szép munka volt a lépcső tetején zajló jelenet is a beteg fiú, és nővére közt. Meg a harmadéves román szinis srácok Sztanislavszkij küszködései is a létra körül végűl jól sültek el az által, hogy eljátszták, hogy egy színész hogy tudja el kapni az őszinteség hangját, amikor már nem azon fáradozik és stresszel. A másik három etűd is jó ötleteken alapult, de nem volt a gerincük kiformálódva. Az nem tetszett viszont, hogy a kislányt egy szál semmiben egy elvont halál maszkkal játsztatták abban a kettéfagyott hidegben, ez egy, kettő, hogy nem értem minek kell egy tiszta lelkületű gyereket beavatni egy dekadens elvont művészetbe, aminek amúgy se nagyon értettem a lényegét. Hogy kerül a csizma az asztalra című fejezet.
De összességében jó élmény volt a Kubik. :)

2011. február 27., vasárnap

Napló-pó


Úgy döntöttem, hogy naplót fogok írni, egy kicsit a hagyományos módszerekkel élve, vagyis rendszeresen akarom jegyezni az előadásokat, amiket láttam, az élményeimet kicsit rögzíteni, mert az agy, mint memória, tárhely elég beszámíthatatlan. Az enyém legalábbis az. Visszamenőleg sokat nincs értelme kotorászni az élményekben. Rengeteg előadást néztem végig, s még sokkal többet fogok ezuttán. Ez a dolgom része. Az életem nagyon fontos része. Ma is láttam kettőt, tegnap egyet, tegnapelőtt még egyet, és ez így megy visszamenőleg már majdnem tíz éve többé kevésbé intenzíven. Az utóbbiakat másodjára láttam. Volt, amit háromszor, négyszer megnéztem. Rengeteg türelemre van szükség, de nagyon sokat lehet mások munkájából táplálkozni, tanulni. Nem csak lehet, hanem kell is. Ha az előadás jó, és ad, akkor nem nehéz tanulni belőle, mert automatikusan szívod be a jó dolgokat, ha viszont unalmas, akkor fárasztó figyelni, de ez jelent nagyobb kihívást, mert tudatosan ébren kell tartsd a figyelmedet, ahhoz, hogy a negatív példából tanulj, jegyezd fel madagdnak azt, hogy nem jó csinálni, és közben észrevedd a jó pillanatokat is, és abból is tanulj egy-egy unalmas, nem működő előadás közben is. Azt hiszem a legjobb pillanatok mindig azok, amelyek improvizációként születnek meg már egy sokszor elpróbált jeleneten belül. Mert ahhoz, hogy valami igazán éljen, ahhoz a színész igazán meg kell lepje először önmagát, ez által a partnert és a leglényegesebb- a közönséget, akiért és akinek a szeme láttára az egész minden megtörténik. A spontenaitás a kulcs. Minden mást be kell gyakorolni, de ez csak önmagától születhet meg, olyan mint az ihlet. Nem lehet eröltetni. Ha már egy két ilyen pillanat megszületik egy előadásban az jó eredmény. És ez az életben is így van. Ha nincs spontenaitás, akkor a megszokott szürke hétköznapokban zombiknak érezzük magunkat. Azok a legszebb napok, amik úgy végződnek, ahogy azt el sem tudtuk volna képzelni reggel, amikor felébredtünk. Ha a színész nem ilyed meg attól, hogy nem pont úgy jött ki az a szó, vagy mozdulat belőle, ahogy azt előzőleg kitalálta, elpróbálta, lerögzítette magában, hanem valami megmagyarázhatatlan, "véletlen" adtán teljesen másképp, ez által meglepheti magát kellemesen, vagy kellemetlenül, attól függően, hogy elfogadja ezt a pillanatot és átadja magát neki, vagy pánikba esik, érthetetlenkedik önmagával szemben, és vissza akarja téríteni az egészet a már jól bejárt vágányra. Persze sok múlik a partner reakcióján. Ő is ugyanúgy el kell fogadja, hogy teljesen más hangulatba került, mint amire számított, és tovább kell vigye azt, arra kell reagáljon, ami ott helyben megszületett, nem arra, amit elpróbált. Ha elárulja a partnert a saját biztonsága elvesztésének a félelmétől, akkor melléfogott, mert magát árulja el inkább, mint a partnert. Az ő reakciója lesz érthetetlen a nézők számára, akik nem tudják, hogy kellett volna legyen, hogy volt próbán, hanem csak azt veszik, eszik, emésztik, amit ott helyben kaptak. Se többet, se kevesebbet.

Tehát, első év, második félév. Visszajöttem Kolozsvárra. Mielőtt az itteni előadásokról írnék, felidézem az otthon látottakat a vakációban. Ha még fel tudom.

Börtönnapló - Farkas Ibivel.

Energikus volt, helyenként túlspirázta a pátoszt, és egy kicsit hosszúra sikerült, de le a kalappal egy 72 éves színésznő előtt, akit végigbeszélt és -játszott tisztán, érthetően két óra hosszat teljesen egyedül. Ezt számításba véve, minden elismerésem. (Ha valaki valaha ezt elolvassa, ne higgye azt, hogy én azt gondolom, hogy bárkinek is szüksége lenne az én elismerésemre, csak egyszerűen kritikus vér csörgedezik az ereimben, és én kicsi vagyok és nagyon buta mindenki máshoz képest, aki a szakmában van, de azért nagyon érzékeny vagyok és mindent látok hallok, hat rám, véleményt alkot bennem, és ezért nem kérek elnézést, csak megértést és nem félreértést.) Ráadásul amikor nem lett túl nagy jelenet az átélés, akkor nagyon egyszerűen, tisztán és csodálatosan kifejezően, természetesen (fúj, milyen elcsépelt szót kell használjak) jöttek ki a mondatok, gesztusok a tisztelt színésznő egész lényéből. Meg is hatódtam egy párszor. Amikor mesélte, mint Fedák Sári, hogy amikor Kolozsváron óriási tisztelettel fogadták, az egyik fiú mondta neki, hogy az édesanyja milyen szeretettel beszélt róla neki mindig, erre Fedák egy virágcsokrot küld az édesanyának, a fiú elmondja, hogy szegény meghalt, F. S. pedig egy nagyon tömör szünet után azt mondja a fiúnak, hogy akkor vigye a sírjához a csokrot. Ez egy igazi emberi pillanat, mély tisztelet két idegen ember közt egy harmadik által, aki már nem él. Azt hiszem a tisztelet nagyon megható tud lenni, ha igazi vagyis érdekmentes.

A dög - Kiss Csaba előadása.

Gulácsy Zsuzsira kíváncsi voltam, mert őt is Eszpé tanította. Erről most ennyit. Nekem tetszett az előadás egészében. Nagyon jó volt a rendezés, a dinamikus, könnyed, gyors színváltások, a díszletesek jelenléte ahogy ki-be húzigálták a gördülékeny paravánokat és ügyesen kitalált díszleteket, feldobták a játékot és nem szakították meg, nem esett le az előadás egyszer sem. Nekem belefért volna annyival több, hogy ezt a könnyedséget ellensúlyozva súlyosabbak legyenek a viszonyok, hogy nagyobb legyen a társalgások, történések tétje a szereplők közt. Néha hiányérzetem volt, mert úgy éreztem, hogy túl könnyen léptek tovább egy egy elég súlyos témán. De amúgy nagyon jó volt. Még megnézem. Jaj, László Csabika nagyot kreált, sok sok babérkoszorút és oszkár díjat érdemel ezért a karakterért. Pfáj de jó volt...Röhögtem örömömben, olyan jó volt, a tutunos jelenetben a csúcs.


A legyező- Kiss Csaba

Másodjára is tetszett. De talán először...jobban...ment régebb. Az előadás elején nagyon jól különválasztották a színészek a két különböző karakterüket, de a végére összefolyt többé-kevésbe, kivéve az Ördögét, a Biluskáét. De Ördög nagyon hadart, sokszor nem értettem mit mond. Első sorból. Amúgy jól játszik. Kiss Csaba előadásainak élhetősége azt hiszem nagyon az éles és tiszta váltásokon múlik.

Kolozsvár...................

Csak tréfa-harmad év

Szerintem a színi iskola mindenkit lefrusztrál, aki kicsit is komolyan veszi. Az emberek a végére nem merik kiadni magukat, nem tudják mi a jó, mi a rossz. Én már most össze vagyok zavarodva általában, mi lesz harmad évig? Mi lesz harmad éven? Erősnek kell lenni, ennyi szent. Hatalmas nagy önbizalmat kell jól palástoltan, de mindig kézügyben tartani. És mégnagyobb hitet. Olgának zavaros a beszédje, de nagyon profi a jelenléte, tiszták, szépek a gesztusai, a mimikája, a mozdulatai. Emőkét élvezem. Érdekes náluk, aki az egyik előadásban nagyon jó, az a másikban egy kicsit háttérbe kerül, s így váltogatják egymást. De nem mernek a végletekig menni. Emőke talán mer. Kelemen Csongor, m.v. kikészített, nagyon jó volt. Enikő is nagyon ügyes és erős egyéniség, ahogy kibukkan a paraván fölött a férfi maskarában ahogy mozog, a keze... Réka úgyszintén, de ez a szerep nem állt rá. A szerepétől megriadt kislány volt a gazdag delnő áttetsző maszkja mögött. És a fent említett probléma végig ott volt, vagyis, hogy nem egymásra reagáltak, hanem ragaszkodtak a próbákon berögzült hangsúlyokhoz. Mondjuk ez érthető...S akkor nem írom le újra azt a mondatot, amivel kezdtem ezt a kommentet.

Marad a Sorsjáték, Leonce és Léna, Varázsfuvola és Kubik. Mindjárt fel kell kelljek, és menjek akrobatika órára. Hova? A színházba... Ahol egyébként rájöttem, hogy kezdem otthon érezni magam. Az ecsetgyárról nem mondhatom el ugyanezt. És ennek semmi köze az előadásokhoz.