Úgy döntöttem, hogy naplót fogok írni, egy kicsit a hagyományos módszerekkel élve, vagyis rendszeresen akarom jegyezni az előadásokat, amiket láttam, az élményeimet kicsit rögzíteni, mert az agy, mint memória, tárhely elég beszámíthatatlan. Az enyém legalábbis az. Visszamenőleg sokat nincs értelme kotorászni az élményekben. Rengeteg előadást néztem végig, s még sokkal többet fogok ezuttán. Ez a dolgom része. Az életem nagyon fontos része. Ma is láttam kettőt, tegnap egyet, tegnapelőtt még egyet, és ez így megy visszamenőleg már majdnem tíz éve többé kevésbé intenzíven. Az utóbbiakat másodjára láttam. Volt, amit háromszor, négyszer megnéztem. Rengeteg türelemre van szükség, de nagyon sokat lehet mások munkájából táplálkozni, tanulni. Nem csak lehet, hanem kell is. Ha az előadás jó, és ad, akkor nem nehéz tanulni belőle, mert automatikusan szívod be a jó dolgokat, ha viszont unalmas, akkor fárasztó figyelni, de ez jelent nagyobb kihívást, mert tudatosan ébren kell tartsd a figyelmedet, ahhoz, hogy a negatív példából tanulj, jegyezd fel madagdnak azt, hogy nem jó csinálni, és közben észrevedd a jó pillanatokat is, és abból is tanulj egy-egy unalmas, nem működő előadás közben is. Azt hiszem a legjobb pillanatok mindig azok, amelyek improvizációként születnek meg már egy sokszor elpróbált jeleneten belül. Mert ahhoz, hogy valami igazán éljen, ahhoz a színész igazán meg kell lepje először önmagát, ez által a partnert és a leglényegesebb- a közönséget, akiért és akinek a szeme láttára az egész minden megtörténik. A spontenaitás a kulcs. Minden mást be kell gyakorolni, de ez csak önmagától születhet meg, olyan mint az ihlet. Nem lehet eröltetni. Ha már egy két ilyen pillanat megszületik egy előadásban az jó eredmény. És ez az életben is így van. Ha nincs spontenaitás, akkor a megszokott szürke hétköznapokban zombiknak érezzük magunkat. Azok a legszebb napok, amik úgy végződnek, ahogy azt el sem tudtuk volna képzelni reggel, amikor felébredtünk. Ha a színész nem ilyed meg attól, hogy nem pont úgy jött ki az a szó, vagy mozdulat belőle, ahogy azt előzőleg kitalálta, elpróbálta, lerögzítette magában, hanem valami megmagyarázhatatlan, "véletlen" adtán teljesen másképp, ez által meglepheti magát kellemesen, vagy kellemetlenül, attól függően, hogy elfogadja ezt a pillanatot és átadja magát neki, vagy pánikba esik, érthetetlenkedik önmagával szemben, és vissza akarja téríteni az egészet a már jól bejárt vágányra. Persze sok múlik a partner reakcióján. Ő is ugyanúgy el kell fogadja, hogy teljesen más hangulatba került, mint amire számított, és tovább kell vigye azt, arra kell reagáljon, ami ott helyben megszületett, nem arra, amit elpróbált. Ha elárulja a partnert a saját biztonsága elvesztésének a félelmétől, akkor melléfogott, mert magát árulja el inkább, mint a partnert. Az ő reakciója lesz érthetetlen a nézők számára, akik nem tudják, hogy kellett volna legyen, hogy volt próbán, hanem csak azt veszik, eszik, emésztik, amit ott helyben kaptak. Se többet, se kevesebbet.
Tehát, első év, második félév. Visszajöttem Kolozsvárra. Mielőtt az itteni előadásokról írnék, felidézem az otthon látottakat a vakációban. Ha még fel tudom.
Börtönnapló - Farkas Ibivel.
Energikus volt, helyenként túlspirázta a pátoszt, és egy kicsit hosszúra sikerült, de le a kalappal egy 72 éves színésznő előtt, akit végigbeszélt és -játszott tisztán, érthetően két óra hosszat teljesen egyedül. Ezt számításba véve, minden elismerésem. (Ha valaki valaha ezt elolvassa, ne higgye azt, hogy én azt gondolom, hogy bárkinek is szüksége lenne az én elismerésemre, csak egyszerűen kritikus vér csörgedezik az ereimben, és én kicsi vagyok és nagyon buta mindenki máshoz képest, aki a szakmában van, de azért nagyon érzékeny vagyok és mindent látok hallok, hat rám, véleményt alkot bennem, és ezért nem kérek elnézést, csak megértést és nem félreértést.) Ráadásul amikor nem lett túl nagy jelenet az átélés, akkor nagyon egyszerűen, tisztán és csodálatosan kifejezően, természetesen (fúj, milyen elcsépelt szót kell használjak) jöttek ki a mondatok, gesztusok a tisztelt színésznő egész lényéből. Meg is hatódtam egy párszor. Amikor mesélte, mint Fedák Sári, hogy amikor Kolozsváron óriási tisztelettel fogadták, az egyik fiú mondta neki, hogy az édesanyja milyen szeretettel beszélt róla neki mindig, erre Fedák egy virágcsokrot küld az édesanyának, a fiú elmondja, hogy szegény meghalt, F. S. pedig egy nagyon tömör szünet után azt mondja a fiúnak, hogy akkor vigye a sírjához a csokrot. Ez egy igazi emberi pillanat, mély tisztelet két idegen ember közt egy harmadik által, aki már nem él. Azt hiszem a tisztelet nagyon megható tud lenni, ha igazi vagyis érdekmentes.
A dög - Kiss Csaba előadása.
Gulácsy Zsuzsira kíváncsi voltam, mert őt is Eszpé tanította. Erről most ennyit. Nekem tetszett az előadás egészében. Nagyon jó volt a rendezés, a dinamikus, könnyed, gyors színváltások, a díszletesek jelenléte ahogy ki-be húzigálták a gördülékeny paravánokat és ügyesen kitalált díszleteket, feldobták a játékot és nem szakították meg, nem esett le az előadás egyszer sem. Nekem belefért volna annyival több, hogy ezt a könnyedséget ellensúlyozva súlyosabbak legyenek a viszonyok, hogy nagyobb legyen a társalgások, történések tétje a szereplők közt. Néha hiányérzetem volt, mert úgy éreztem, hogy túl könnyen léptek tovább egy egy elég súlyos témán. De amúgy nagyon jó volt. Még megnézem. Jaj, László Csabika nagyot kreált, sok sok babérkoszorút és oszkár díjat érdemel ezért a karakterért. Pfáj de jó volt...Röhögtem örömömben, olyan jó volt, a tutunos jelenetben a csúcs.
A legyező- Kiss Csaba
Másodjára is tetszett. De talán először...jobban...ment régebb. Az előadás elején nagyon jól különválasztották a színészek a két különböző karakterüket, de a végére összefolyt többé-kevésbe, kivéve az Ördögét, a Biluskáét. De Ördög nagyon hadart, sokszor nem értettem mit mond. Első sorból. Amúgy jól játszik. Kiss Csaba előadásainak élhetősége azt hiszem nagyon az éles és tiszta váltásokon múlik.
Kolozsvár...................
Csak tréfa-harmad év
Szerintem a színi iskola mindenkit lefrusztrál, aki kicsit is komolyan veszi. Az emberek a végére nem merik kiadni magukat, nem tudják mi a jó, mi a rossz. Én már most össze vagyok zavarodva általában, mi lesz harmad évig? Mi lesz harmad éven? Erősnek kell lenni, ennyi szent. Hatalmas nagy önbizalmat kell jól palástoltan, de mindig kézügyben tartani. És mégnagyobb hitet. Olgának zavaros a beszédje, de nagyon profi a jelenléte, tiszták, szépek a gesztusai, a mimikája, a mozdulatai. Emőkét élvezem. Érdekes náluk, aki az egyik előadásban nagyon jó, az a másikban egy kicsit háttérbe kerül, s így váltogatják egymást. De nem mernek a végletekig menni. Emőke talán mer. Kelemen Csongor, m.v. kikészített, nagyon jó volt. Enikő is nagyon ügyes és erős egyéniség, ahogy kibukkan a paraván fölött a férfi maskarában ahogy mozog, a keze... Réka úgyszintén, de ez a szerep nem állt rá. A szerepétől megriadt kislány volt a gazdag delnő áttetsző maszkja mögött. És a fent említett probléma végig ott volt, vagyis, hogy nem egymásra reagáltak, hanem ragaszkodtak a próbákon berögzült hangsúlyokhoz. Mondjuk ez érthető...S akkor nem írom le újra azt a mondatot, amivel kezdtem ezt a kommentet.
Marad a Sorsjáték, Leonce és Léna, Varázsfuvola és Kubik. Mindjárt fel kell kelljek, és menjek akrobatika órára. Hova? A színházba... Ahol egyébként rájöttem, hogy kezdem otthon érezni magam. Az ecsetgyárról nem mondhatom el ugyanezt. És ennek semmi köze az előadásokhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése