Folytatás

Február, hol a nyár? Utolsó napja a hónapnak, a március már egy kicsit tavasziasabban hangzik. Hátha. Ma mozgással kezdtem és azzal is végeztem a napot, ami 8-tól 8-ig tartott. Milyen ember megy este 7-re torna órára?-kérdeztem magamtól ma délután hazafele jövet. Az olyan ember, mint amilyen én vagyok.-válaszoltam magamnak. Pedig ma meg néztem volna nagyon a Dundo Maroje-t. Next time.

Szóval. Sorsjáték- Hatházi vezetése, rendezése, Váróterem Projekt

Nagyre értékelem a munkájukat. Nincs lazsálás, nincs idő gondolkodni sokat, működni kell, tovább kell lépni ha valami nem működik, mégpedig azonnal. Az egész előadás egy egy órás improvizáció a lehető legfogyaszthatóbb és legpezsdítőbb keretbe foglalva. A másod évesek impro vizsgájának mechanizmusa van profin, előadás szintjére emelve. Abszolút fogyasztható. És "mi a színház lényege? Pfff..." Hogy is volt? Figyelem, szenvedély (ezt Hatházi irtó jópofán mutatta meg a Hatházi's Five filmecskében), szemkontaktus, bátorság, improvizáció. Vajon kimaradt valami? Fontos minden egyes szó, ami annak az embernek a száját egyszer elhagyta. Inni lehet minden szavát, mondatát. Inni kell, be kell szívni, meg kell emészteni. "Nem tudni kell dolgokat, hanem felfedezni." Pont így mondta egyszer. De azért ez nehéz műfaj, s könnyen el lehet vesztődni benne, ha egy pillanatra leesik a figyelme színésznek. Egyébként az, hogy a Váróterem Projekt név mire utalhat, sokat foglalkoztat. Fel van vajon ez által vállalva az, hogy sok ügyes frissen végzett színész nem kap helyet a színházban, és ezért különböző alternatív várótermi projektekbe fog, hogy az idejét és energiáját befektesse? Aztán az ilyesmiből nagyon jó dolgok is születnek, de ez a ritkábbik eset. Ilyen az ők esetük. Váróterem. Ez nagyon erős, ha arra utal, amire én gondolok. Maga a gondolat, hogy ha "váróteremben" vagy az Életben, akkor sem engedheted meg magadnak a tétlen várakozást. Valamit mindig tenni kell, és ez abszolút így van. De lehet, hogy teljesen másra vonatkozik. Nem is ez a lényeg, hanem az üzenet...hohó...vagyis hogy egyáltalán van üzenet-az nagyon lényeg.

Plusz nagy kiállításmegnyitó maraton. Mekkor óriási hely az ecsetgyár! Volt két művész, akinek megjegyeztem a nevét: Mircea Suciu és Calina Hiriza.

Leonce és Léna- egy esztétikai remekmű Tompa rendezésében, Carmencita Brojboiu jelmez- és díszlettervezésével

Drága Leonce és Léna! Milyen jó volt nézni, látni téged. Lenyűgöző. Az egyik kritikus írta, hogy olyan pontossággal működik az előadás, mint egy sváci óra, és mennyire igaza volt. Ez a melankólikus, értelmét vesztette poros szép világ és egy svájci óra pontossága. Ambivalencia csúcsformában. Jaj, meg Viola- az izgő mozgó, semmit tevő, aktív lusta figurája ahogy felébreszti Balázst a fizikai passzívitásból, és mozgásra bírja, felélénkíti, bár ennek az agya, szelleme az, ami folyton izeg-mozog, és más területekre kívánkozik. Egymás ellentétei, és kiegésztői. Györgyjakab Enikő is nagyon szépen játszott, óriási szaltót ugrottak a bemutató s a mult heti előadás között, ami a kikerekedést illeti. Igazából mindenki nagyon szépen játszott. És csendesen szép, csendesen és nagyon finoman pontos az előadás. A mozgásvilága is egyben viszzafogott, finom, de nagyon éles és szép. Az ilyesmit mégcsak nem is lehet megkoreografálni, ha a színész teste nem érzi ezt a hangulatot. Nem lehet hazudni amikor ilyen részletes, palástolatlan mozgás van. És tökéletesen érezték a teret, elbűvölő betaníthatatlan, zsigerből történő pontossággal. Azaz ráéreztek. Ezenkívűl nagyon jó érzés fog el Balázst és Gábort ilyen előadást játszva látni, (meg úgy általában a vásárhelyieket jó kolozsvári darabokban látni) mert az ismerettségem velül otthoni, régebbi, mint az ittlétem, és mint az ismerettségem a Kolozsvári színházzal és így egy buta büszkeség meg meleg öröm folyik át rajtam, amikor őket nézem így, ilyen körülmények közt, ilyen előadásban és ilyen emberekkel, meg egy ilyen ember keze alatt játszani. Megérdemlik. Biztos sokat dolgoznak, és szitkozódnak aközben, mert ez nem megy, vagy az nem megy, biztos nem könnyű nekik itt sem, de a végeredményt nézve azt hiszem, hogy érdemes a kolozsvári társulatban színész lenni, és egy ilyen szép munkának a részese lenni. Kifizetődik, mert nap végén, ha meghúzzák a vonalat, akkor a végeredmény nem egy maradékos értelmetlen kínlódás, hanem egy szép, kikerekedett munkának a jó érzést keltő nyugalma (már amennyire ez lehetséges egy színész elméjén, lelkén és testén belül). De lehet, hogy tévedek, és megközelítőleg se így van. Mégis olyan jó elképzelni. Magamat is beleképzelni egy Tompa előadásba...Ez motivál leginkább az egyetemen is. Ha csak egy kő is lennék a színpadon, az is olyan boldoggá tenne, hogy örömömben tollúvá változnék. Tehát nyilvánvalóan mélyre hatott az előadás, bár nem direkte módon, hanem úgy finoman, befele könnyezek a meghatottságtól, mert tényleg szép (nem a szó idealisztikus, hanem az egyszerűbb, igazibb értelmében).


Varázsfuvola- opera

Teljesen más műfaj. Nem annyira az én világom. Irigykedve hallgattam, hogy milyen tisztán és szépen énekeltek, de zavart, hogy románul kellett olvassam a feliratot ahhoz, hogy megértsem, hogy mit énekelnek magyarul. Szép színes ruhák, a díszlet is gyönyörű volt a szemnek, de mivel ebben a műfajban a színészi játék, átélés egy kicsit le van korlátozva, ezért annyira nem vitt magával. Laczkó V. Róbert vitte a Pálmát nálam. Neki volt csak igazi színészi jelenléte, meg Fodre Attila is jópofa volt. Na meg a zenepedagógia, Nagy Ibolya leckeelőadása teljesen kitérített a hitemből. Nem lehet, nem szabad egy előadást megtörni így, nincs az a lecke, ami nem várhatja meg a darab végét. Teljesen lepusztította a játék energiáját, nyilván leesett, azt se tudták hogy folytassák az előadást szegény művész nénik és bácsik, miután ki voltak szólítva a színpadra, hogy szemléltessenek egy felszínes és nem helyén való zene leckét, civilben, vagy karakterben, ki tudja- ezt láthatóan ők se tudták kezelni, és kínos volt úgy nekik, mint a nézőknek, akiknek a figyelme is lelankadt. Olyan volt, mint ha szex közben az egyik fél megállna és egy gumióvszerrel a kezében el kezdené részletesen magyarázni ennek a funkcionalitását és fontosságát a nemi életben. Szóval kellemetlen volt. Az egész kissé túl darabosan volt megrendezve, művészileg nem okozott nagy élményt.

Kubik- Ecsetgyár

Na, ez megint egy teljesen más műfaj, már csak azért, mert egy nagyon újszerű dolgot láttunk ebben az előadásban, vagyis a hat különböző tízperces előadásban. Mindegyik más más térben zajlott és tízes csoportokban zarándokoltunk egyik etűdtől a másikig az ecsetgyár fagypont körül ingadozó hőmérsékletű folyosóin. Három tetszett, három nem annyira. A Zsuzsáékké nagyon jó volt, az ötlettől elkezdve a mozgásig és a térhasználatig minden nagyon szépen összeállt, meg volt csinálva, ki volt dolgozva. Szép munka volt a lépcső tetején zajló jelenet is a beteg fiú, és nővére közt. Meg a harmadéves román szinis srácok Sztanislavszkij küszködései is a létra körül végűl jól sültek el az által, hogy eljátszták, hogy egy színész hogy tudja el kapni az őszinteség hangját, amikor már nem azon fáradozik és stresszel. A másik három etűd is jó ötleteken alapult, de nem volt a gerincük kiformálódva. Az nem tetszett viszont, hogy a kislányt egy szál semmiben egy elvont halál maszkkal játsztatták abban a kettéfagyott hidegben, ez egy, kettő, hogy nem értem minek kell egy tiszta lelkületű gyereket beavatni egy dekadens elvont művészetbe, aminek amúgy se nagyon értettem a lényegét. Hogy kerül a csizma az asztalra című fejezet.
De összességében jó élmény volt a Kubik. :)

Napló-pó

Úgy döntöttem, hogy naplót fogok írni, egy kicsit a hagyományos módszerekkel élve, vagyis rendszeresen akarom jegyezni az előadásokat, amiket láttam, az élményeimet kicsit rögzíteni, mert az agy, mint memória, tárhely elég beszámíthatatlan. Az enyém legalábbis az. Visszamenőleg sokat nincs értelme kotorászni az élményekben. Rengeteg előadást néztem végig, s még sokkal többet fogok ezuttán. Ez a dolgom része. Az életem nagyon fontos része. Ma is láttam kettőt, tegnap egyet, tegnapelőtt még egyet, és ez így megy visszamenőleg már majdnem tíz éve többé kevésbé intenzíven. Az utóbbiakat másodjára láttam. Volt, amit háromszor, négyszer megnéztem. Rengeteg türelemre van szükség, de nagyon sokat lehet mások munkájából táplálkozni, tanulni. Nem csak lehet, hanem kell is. Ha az előadás jó, és ad, akkor nem nehéz tanulni belőle, mert automatikusan szívod be a jó dolgokat, ha viszont unalmas, akkor fárasztó figyelni, de ez jelent nagyobb kihívást, mert tudatosan ébren kell tartsd a figyelmedet, ahhoz, hogy a negatív példából tanulj, jegyezd fel madagdnak azt, hogy nem jó csinálni, és közben észrevedd a jó pillanatokat is, és abból is tanulj egy-egy unalmas, nem működő előadás közben is. Azt hiszem a legjobb pillanatok mindig azok, amelyek improvizációként születnek meg már egy sokszor elpróbált jeleneten belül. Mert ahhoz, hogy valami igazán éljen, ahhoz a színész igazán meg kell lepje először önmagát, ez által a partnert és a leglényegesebb- a közönséget, akiért és akinek a szeme láttára az egész minden megtörténik. A spontenaitás a kulcs. Minden mást be kell gyakorolni, de ez csak önmagától születhet meg, olyan mint az ihlet. Nem lehet eröltetni. Ha már egy két ilyen pillanat megszületik egy előadásban az jó eredmény. És ez az életben is így van. Ha nincs spontenaitás, akkor a megszokott szürke hétköznapokban zombiknak érezzük magunkat. Azok a legszebb napok, amik úgy végződnek, ahogy azt el sem tudtuk volna képzelni reggel, amikor felébredtünk. Ha a színész nem ilyed meg attól, hogy nem pont úgy jött ki az a szó, vagy mozdulat belőle, ahogy azt előzőleg kitalálta, elpróbálta, lerögzítette magában, hanem valami megmagyarázhatatlan, "véletlen" adtán teljesen másképp, ez által meglepheti magát kellemesen, vagy kellemetlenül, attól függően, hogy elfogadja ezt a pillanatot és átadja magát neki, vagy pánikba esik, érthetetlenkedik önmagával szemben, és vissza akarja téríteni az egészet a már jól bejárt vágányra. Persze sok múlik a partner reakcióján. Ő is ugyanúgy el kell fogadja, hogy teljesen más hangulatba került, mint amire számított, és tovább kell vigye azt, arra kell reagáljon, ami ott helyben megszületett, nem arra, amit elpróbált. Ha elárulja a partnert a saját biztonsága elvesztésének a félelmétől, akkor melléfogott, mert magát árulja el inkább, mint a partnert. Az ő reakciója lesz érthetetlen a nézők számára, akik nem tudják, hogy kellett volna legyen, hogy volt próbán, hanem csak azt veszik, eszik, emésztik, amit ott helyben kaptak. Se többet, se kevesebbet.

Tehát, első év, második félév. Visszajöttem Kolozsvárra. Mielőtt az itteni előadásokról írnék, felidézem az otthon látottakat a vakációban. Ha még fel tudom.

Börtönnapló - Farkas Ibivel.

Energikus volt, helyenként túlspirázta a pátoszt, és egy kicsit hosszúra sikerült, de le a kalappal egy 72 éves színésznő előtt, akit végigbeszélt és -játszott tisztán, érthetően két óra hosszat teljesen egyedül. Ezt számításba véve, minden elismerésem. (Ha valaki valaha ezt elolvassa, ne higgye azt, hogy én azt gondolom, hogy bárkinek is szüksége lenne az én elismerésemre, csak egyszerűen kritikus vér csörgedezik az ereimben, és én kicsi vagyok és nagyon buta mindenki máshoz képest, aki a szakmában van, de azért nagyon érzékeny vagyok és mindent látok hallok, hat rám, véleményt alkot bennem, és ezért nem kérek elnézést, csak megértést és nem félreértést.) Ráadásul amikor nem lett túl nagy jelenet az átélés, akkor nagyon egyszerűen, tisztán és csodálatosan kifejezően, természetesen (fúj, milyen elcsépelt szót kell használjak) jöttek ki a mondatok, gesztusok a tisztelt színésznő egész lényéből. Meg is hatódtam egy párszor. Amikor mesélte, mint Fedák Sári, hogy amikor Kolozsváron óriási tisztelettel fogadták, az egyik fiú mondta neki, hogy az édesanyja milyen szeretettel beszélt róla neki mindig, erre Fedák egy virágcsokrot küld az édesanyának, a fiú elmondja, hogy szegény meghalt, F. S. pedig egy nagyon tömör szünet után azt mondja a fiúnak, hogy akkor vigye a sírjához a csokrot. Ez egy igazi emberi pillanat, mély tisztelet két idegen ember közt egy harmadik által, aki már nem él. Azt hiszem a tisztelet nagyon megható tud lenni, ha igazi vagyis érdekmentes.

A dög - Kiss Csaba előadása.

Gulácsy Zsuzsira kíváncsi voltam, mert őt is Eszpé tanította. Erről most ennyit. Nekem tetszett az előadás egészében. Nagyon jó volt a rendezés, a dinamikus, könnyed, gyors színváltások, a díszletesek jelenléte ahogy ki-be húzigálták a gördülékeny paravánokat és ügyesen kitalált díszleteket, feldobták a játékot és nem szakították meg, nem esett le az előadás egyszer sem. Nekem belefért volna annyival több, hogy ezt a könnyedséget ellensúlyozva súlyosabbak legyenek a viszonyok, hogy nagyobb legyen a társalgások, történések tétje a szereplők közt. Néha hiányérzetem volt, mert úgy éreztem, hogy túl könnyen léptek tovább egy egy elég súlyos témán. De amúgy nagyon jó volt. Még megnézem. Jaj, László Csabika nagyot kreált, sok sok babérkoszorút és oszkár díjat érdemel ezért a karakterért. Pfáj de jó volt...Röhögtem örömömben, olyan jó volt, a tutunos jelenetben a csúcs.


A legyező- Kiss Csaba

Másodjára is tetszett. De talán először...jobban...ment régebb. Az előadás elején nagyon jól különválasztották a színészek a két különböző karakterüket, de a végére összefolyt többé-kevésbe, kivéve az Ördögét, a Biluskáét. De Ördög nagyon hadart, sokszor nem értettem mit mond. Első sorból. Amúgy jól játszik. Kiss Csaba előadásainak élhetősége azt hiszem nagyon az éles és tiszta váltásokon múlik.

Kolozsvár...................

Csak tréfa-harmad év

Szerintem a színi iskola mindenkit lefrusztrál, aki kicsit is komolyan veszi. Az emberek a végére nem merik kiadni magukat, nem tudják mi a jó, mi a rossz. Én már most össze vagyok zavarodva általában, mi lesz harmad évig? Mi lesz harmad éven? Erősnek kell lenni, ennyi szent. Hatalmas nagy önbizalmat kell jól palástoltan, de mindig kézügyben tartani. És mégnagyobb hitet. Olgának zavaros a beszédje, de nagyon profi a jelenléte, tiszták, szépek a gesztusai, a mimikája, a mozdulatai. Emőkét élvezem. Érdekes náluk, aki az egyik előadásban nagyon jó, az a másikban egy kicsit háttérbe kerül, s így váltogatják egymást. De nem mernek a végletekig menni. Emőke talán mer. Kelemen Csongor, m.v. kikészített, nagyon jó volt. Enikő is nagyon ügyes és erős egyéniség, ahogy kibukkan a paraván fölött a férfi maskarában ahogy mozog, a keze... Réka úgyszintén, de ez a szerep nem állt rá. A szerepétől megriadt kislány volt a gazdag delnő áttetsző maszkja mögött. És a fent említett probléma végig ott volt, vagyis, hogy nem egymásra reagáltak, hanem ragaszkodtak a próbákon berögzült hangsúlyokhoz. Mondjuk ez érthető...S akkor nem írom le újra azt a mondatot, amivel kezdtem ezt a kommentet.

Marad a Sorsjáték, Leonce és Léna, Varázsfuvola és Kubik. Mindjárt fel kell kelljek, és menjek akrobatika órára. Hova? A színházba... Ahol egyébként rájöttem, hogy kezdem otthon érezni magam. Az ecsetgyárról nem mondhatom el ugyanezt. És ennek semmi köze az előadásokhoz.

Törés

Valamelyik héten szaladtam a busz után, mint mindig, mert soha nem tudok időben elindulni. Jég volt, kanyar, megcsúsztam és odavágódtam. A telefonom a farzsebemben volt, pont ráestem úgy, hogy össze is tört a képernyője. Valamelyik nap szaladtam a boldogság után, elértem a buszt is ami hozzá vitt volna, de amikor leszálltam a buszról, megbotlottam a saját magam által felállított akadályok tömegébe, leestem úgy, hogy ripityára tört a szívem. Még jobban mint a telefononom képernyője, és helyrehozni is több időbe fog telni. Ha egyáltalán helyrehozható. A tanúlság az, hogy ha meglátod a boldogságot, soha ne szaladj utána. Egy busz talán még bevár a megállóba, ha látja, hogy szaladsz, de a boldogság fogja magát, megfordul és elkezd a másik irányba futni. A boldogság fele csak komoly, határozott de szép nyugodt csendes és kimért léptekkel lehet közelíteni.