2010. december 30., csütörtök

Otthon


Sokszor csak egy pillanat teszi azt, hogy otthon érezzem magam valami teljesen idegen helyen. Apró részletek hangulata, olyasmi, hogy mennyire van kinyitva a szekrényajtó, vagy pontosan melyik szegletére az asztalnak van letéve a hamustartó, hány centire esik a gyertyatartó a következő tárgytól, és mennyire lóg le az asztalterítő. Bemész valahova, nagyvonalakban körülnézel, és utána szemügyre veszed a hely részleteit. S ha szimpatikus a látvány, akkor máris otthon érzed magad. Amikor pedig mélyebbre mész a lakásban, akkor már kellemesen fogadod a többi részlet-meglepetéseket. Ez is milyen szép, s ahogy oda van téve... ahogy ott áll... Egyfajta cinkosságot érzel a berendezéssel és a berendezővel is. Jelzed, hogy jól esik ott lenni, mondod, hogy milyen szép nálad, és nekem is pont ilyen csillárom van, meg én is ilyen asztalkát szeretnék, ezt honnan vetted...Eszméletlen, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk a tárgyaknak. Az rendben van, hogy nagyrészét a tárgyainknak használjuk, és nem mindegy hogy esztétikailag meg minőségileg mivel vesszük körül magunkat, de vajon vagyunk legalább ennyire igényesek a gondolatainkkal és az érzelmeinkkel is? Törődünk velül annyit, mint a tárgyainkkal? És a mások gondolataivel és érzelmeivel? Biztos, hogy a saját tárgyainkkal többet foglalkozunk, mint más emberek belső világával. Mosunk, vásárolunk, takarítunk, teszünk-veszünk. Egy csomó időnket felemészti ez a tárgyi, anyagi igényesség. Be lehetne vajon egy teljesen üres szobát rendezni csak gondolatokkal és érzésekkel? Sárga függöny helyett sárga irigységgel, piros szőnyeg helyett őrült féltékenységgel, zöld kanapé helyett határtalan szerelemmel, kék szobrocska helyett bölcs nyugalommal...Be tudna egy ember tölteni egy helységet, tele tudná zsúfolni, vagy szellősen hagyni a saját színes, formás, bolyhos, síma világával? És ha igen, akkor ezt egy másik ember mind érezné és látná, meg tudná, ha bemenne abba a szobába. Ha igen, akkor mondaná, hogy milyen jól néz ki a tegnap esti lila imád. Az enyém is majdnem ilyen, csak egy árnyalattal haványabb. De a múlt héten pont ilyen szürke éhséget éreztem mint ez itt, de én a fürdőszobába akasztottam fel, tudod, a pöttyös szédülésem alá.
Én azt hiszem amikor hazamegyek itthonról, egy kicsit újradekorálom a lakásomat valami barackszínű selyem harmóniával, mert megúntam csak a tárgyak világában élni. Persze most előbb a ruháimat, cipőimet, a fésüt, az epilálógépet, bundát, naptárt, telefontöltőt, a gépet, amin most írok és még nagyon sok tárgyat bepakolok a bőröndömbe, s a táskáimat is megtömöm velük, behúzom a zibzárokat, lecipeljük az autóhoz, elszállítjuk, felcipeljük a harmadik emeletre, aztán megint elhúzom a zibzárokat, és gondosan helyre pakolom a kedves és nélkülözhetetlen tárgyaimat, amiknek persze a negyedét se használtam a vakáció alatt. Tárgyfüggőségem kezelhető? Más is ennyire...? Van egy jó történet egy emberről, aki megvilágosodott és elindult vándorolni a világban egy vászon ruhában meg egy kancsóval a kezében, mivel minden más holmiját fölöslegesnek vélte és szétosztogatta az emberek közt. Hosszú utat tett meg víz nélkül, és amikor végre egy forráshoz ért, odarohant és a kezével merítve itta a vizet, hogy szomjúságát oltsa. Akkor jött rá, hogy egyáltalán nincs szüksége a kancsóra, és anélkül folytatta tovább az útját. Hát, azt hiszem ő az én példaképem. Most pedig megyek és összeszedem a holmijaimat.

2010. június 27., vasárnap

Szappan buborék


Tiszta szerencse, hogy a problémadús, tehetetlenségtől bénult, fáradt és nyűgös életünkben még akadnak olyan állapotok, amikor megállunk, amikor sikerül még ha egy rövid időre is, de a jelenben lenni. Amikor várakozunk például, olyankor értelmesebbet nem tehetünk annál, hogy a jelenben legyünk. Persze ha az ember vár, akkor általában azt az időt nem kellemesen tölti el, mert ha még olvas, vagy zenét is hallgat közben, azért végig idegeskedik, agyal valamin, azon például, hogy időt veszít, vagy csak egyszerűen türelmetlen, és ezért nem tud odafigyelni magára, és az őt körülvevő világra. Sokan próbálnak kiesni a jelenből, kizökkenni a valóságból nap mint nap piával, ezzel-azzal, de nem veszik észre, hogy ez azért nem működik, mert ahhoz hogy kiess a valóságból, előbb benne kell lenned. És nekünk azzal kéne törődnünk, hogy belekerüljünk, hogy aztán ha úgy adódik, néha ki tudjunk szállni is belőle. Ha mondjuk van igazi okunk, fájdalmunk, örömünk erre. Másképp mindenféle tudatmódósítás öntompítással lesz azonos. Leamortizáljuk magunkat, mert így egyszerűbb.
Felszabadító érzés visszazuhanni a valóságba a sok sok ostoba gondolat- és általunk teremtett kellemetlen élethelyzetekből. Ma épp úgy alakult, hogy várnom kellett, és mivel a saját késésem okozta ezt, talán ezért sikerült kikerülnöm azt a borzasztó fárasztó és szaporátlan állapotot, amikor az ember nézi az óráját, zümmög magában, és addig cukkolja magát, amíg szinte jobban ketyeg már, mint a saját órája...már akinek van. Tudtam, hogy itt én voltam a bakfis, ígyhát nem nagyon háboroghattam, és szerintem ezért sikerült arra az időre egy kicsit megérintenem a valóság határait. S a valóság határa ma nekem egy szappanbuborékok fala volt. Előre bocsájtom, hogy ezt nem romantikának szánom. Csak ahogy elővettem ezt a játékot, és unalmamban el kezdtem szokás szerint fújni a gömböket, most egyenként közelről nézve őket, a tájat láttam meg bennük, a színeket, a tömbházat ami előtt ültem a padon, a felhős eget, a saját arcomat, s mindezt egy teljesen másfajta képben, mint ami az "igazi", más színekben, s egy egészen más dimenzióban. Ezt mindenki láthatja, ha belefúj a műanyag gyűrűbe, és megnézi, hogy mi mindent tükröz vissza egy közönséges szappanbuborék.
Elbűvölő találmány. S bár régi szerelmem és kedves játékom a szappanbuborék fújás, most először tudtam őket igazán megfigyelni, most bűvöltek el annyira, hogy amikor már úgy gondoltam, hogy megtudtam róluk alepvető dolgokat, írószert kotortam elő, s noteszembe feljegyeztem a következőket:
Van, amelyik elpattan, némelyik robban. Kocsonyás mozgásukkal a rájuk eső fénytől és saját méretüktől függően változtatják színüket aranytól indigóig, a szivárvány színeit megszégyenítve és überelve. Az én buborékos dobozkám folyékony tartalmának gyerekrágóhoz hasonló illata van. Kóstolni még konkrétan nem kóstoltam, de ha véletlenül tátott szájjal néztem őket, és egy-egy rakoncátlanabb kölyök bubinak sikerült becsempésznie magát a nyitott számba, s ott robbanni el, akkor konstatálhattam, hogy ízben nem a rágóhoz hasonlít, hanem keserű. De legalább annyira higiénikus, mint a gyerekrágó. Nincs két egyforma szappanbuborék a világegyetemben, ennyi biztos. És cigaretta füstöt is bele lehet fújni, de csak úgy, hogy nem szívod le a slukkot, mert akkor a kijövő füst túl forró lesz, és nem lehet buborékba fújni. Miután pedig elpattan a füsttel teli gömb, akkor egy pillanatig egy gomolyag füstöt láthatsz, amint szétszáll. A szapanbuborékokat az ürességgel, a felszínes szépség- és örömmel, a tarthatatlansággal asszociálni lehet, de ma nekem nagyon telinek tűntek, mind ahányat fújtam.
A lényeg, hogy bármiben is fedezzük fel a saját tükörképünket és a világét, nézzük azt jól meg, mert lehet, hogy új dolgokat tudunk meg, olyanokat, amiket a "valóságban", amiben nem vagyunk általában jelen, nem veszünk észre. Alvás.

2010. június 25., péntek

padlás járás

Ez nagyon érdekes, mert nem tudom, hogy mit írjak. Mivel ez nem papír. Mindig papírra írtam, s most, bár elfogadom magamtól, hogy az önkifejezés ezen formáját kóstolom meg, nem tudom, hogy mire véljem, s hogy kinek. Magamnak? De ezt bárki láthatja. Nagyon érdekes. Blog... Kiváncsi vagyok, mit ad, és hogy én adhatok-e, ebben a formában valamit is. Bevallom, kétségeim vannak afelől, hogy ez nem túl személytelen, nyitott és szabad kőzeg-e, ahhoz, hogy bármi értelmes dolog származzon belőle. Talán jó időtöltés, amíg ki nem találom magam, vagy segít abban, hogy új formában visszatanuljak írni, gondolkozni, mert az íráshoz egy fejlettebb, megformáltabb gondolatsor szükséges, mint a hétköznapi beszédhez. És én egy ideje nem írok.

Jó, akkor elindult. Az első bejegyzésem (még szokatlanul szól, de barátkozom) gyanánt elmesélem, hogy pár hete felmentem a családom lakásának a padlására, ami egy kicsit az én padlásom is, mivel nincs még külön bejáratú padlásom, és kerestem valami régi papírt, ami bizonyítja, hogy a Bolyaiba jártam 9-10-be, mire nem csak a papírt találtam meg, nagy meglepetésemre, aminek létezéséről már félig lemondtam, hanem ott voltak a jegyzeteim is, amiket a középiskolában irkáltam. Vers elemzések, tartalmak, leckék, versek,-saját és másé, gondolatok, -úgyszintén saját és másé, meg minden, ami általam le lett írva, mindezek óriási mappákba, olyan nagy vasgyűrűsökben, kronológiailag és tartalom alapján rendszerezve. Mit mondjak, hát megszeppentem. Megfelejtkeztem két év alatt, amióta nem járok iskolába, arról az emberről, aki erezek írta, gyűjtötte, rendszerezte, őrizte, költöztette, s majd felvitte a padlásra. Ja, az nem én voltam, mármint, aki felvitte őket a padlásra, hanem édesanyám. Máskor kidobja, amit fölöslegesnek tart, szóval szerencsém van, hogy csak a padlásig kerültek ki a régi kisszobámból. Rendesen meg voltam lepődve, illetődve, ott a "szöveg gyűjteményem" előtt, álltam és pislogtam, utána meg elszégyelltem magam, amiért elfelejtettem, hogy ki voltam, mire készültem, milyen hévvel, és most ahhoz képest hol tartok. Érettségi óta semmi értelmeset nem működtem, vagyis ez nyilván nem teljesen így van, de akkor fogalmazzak úgy, hogy egyelőre semmi kézzelfogható, vagy szemmel látható eredménye, haladási íve nincs az utóbbi két évemnek. S ehhez képest elég vaskos és tudom, hogy eredményes látszata volt a gimis éveimnek, bár annyira nem élveztem, de tudtam, hogy meg kell csinálni, s ha valamit csinálok, akkor azt rendesen. Többnyire...s ha valami értelmét is látom. Befejezve most már a történetet, vagy inkább gondolatot, ami azóta is kalapácsolja a fejemet, amióta a padlás járás volt, arra a következtetésre jutottam, hogy meg kell mozduljak. Kell írjak.
Rájöttem közben, a blog írás egyik előnyére. Mivel mindenki olvashatja, de konkrétan nem szól senkihez, elég szabad ahhoz, hogy ne kelljen magyarázkodásokba vagy elnézést kérésekbe bocsátkozni amiatt, hogy mennyit, mit és hogyan írok. Ez tetszik. Mert én szeretek megmagyarázni dolgokat, aprólékosan, analitikusan, ez lehet fárasztó is, de szerencsére csak az fog innen bármit is elolvasni, akinek pont erre van türelme, hangulata. Vagy senki, nem tudom. Jó így is, úgy is.
Naplót nem fogok írni, abból már kinőttem, de egyszer az etikatanárnőm kijelentette, hogy grafomán vagyok, miután fél oldalas irka helyett jó szokásomhoz híven, már nem tudom hányadjára egy négy-öt oldalas dolgozatot adtam be. Nos, ez ilyen s EKKORA Hölgyeim és Uraim, kedves Xénia, sok sikert a továbbiakban, s az Istennet hozott a blogok kifürkészhetetlen, végtelen színes világába!