Otthon

Sokszor csak egy pillanat teszi azt, hogy otthon érezzem magam valami teljesen idegen helyen. Apró részletek hangulata, olyasmi, hogy mennyire van kinyitva a szekrényajtó, vagy pontosan melyik szegletére az asztalnak van letéve a hamustartó, hány centire esik a gyertyatartó a következő tárgytól, és mennyire lóg le az asztalterítő. Bemész valahova, nagyvonalakban körülnézel, és utána szemügyre veszed a hely részleteit. S ha szimpatikus a látvány, akkor máris otthon érzed magad. Amikor pedig mélyebbre mész a lakásban, akkor már kellemesen fogadod a többi részlet-meglepetéseket. Ez is milyen szép, s ahogy oda van téve... ahogy ott áll... Egyfajta cinkosságot érzel a berendezéssel és a berendezővel is. Jelzed, hogy jól esik ott lenni, mondod, hogy milyen szép nálad, és nekem is pont ilyen csillárom van, meg én is ilyen asztalkát szeretnék, ezt honnan vetted...Eszméletlen, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk a tárgyaknak. Az rendben van, hogy nagyrészét a tárgyainknak használjuk, és nem mindegy hogy esztétikailag meg minőségileg mivel vesszük körül magunkat, de vajon vagyunk legalább ennyire igényesek a gondolatainkkal és az érzelmeinkkel is? Törődünk velül annyit, mint a tárgyainkkal? És a mások gondolataivel és érzelmeivel? Biztos, hogy a saját tárgyainkkal többet foglalkozunk, mint más emberek belső világával. Mosunk, vásárolunk, takarítunk, teszünk-veszünk. Egy csomó időnket felemészti ez a tárgyi, anyagi igényesség. Be lehetne vajon egy teljesen üres szobát rendezni csak gondolatokkal és érzésekkel? Sárga függöny helyett sárga irigységgel, piros szőnyeg helyett őrült féltékenységgel, zöld kanapé helyett határtalan szerelemmel, kék szobrocska helyett bölcs nyugalommal...Be tudna egy ember tölteni egy helységet, tele tudná zsúfolni, vagy szellősen hagyni a saját színes, formás, bolyhos, síma világával? És ha igen, akkor ezt egy másik ember mind érezné és látná, meg tudná, ha bemenne abba a szobába. Ha igen, akkor mondaná, hogy milyen jól néz ki a tegnap esti lila imád. Az enyém is majdnem ilyen, csak egy árnyalattal haványabb. De a múlt héten pont ilyen szürke éhséget éreztem mint ez itt, de én a fürdőszobába akasztottam fel, tudod, a pöttyös szédülésem alá.
Én azt hiszem amikor hazamegyek itthonról, egy kicsit újradekorálom a lakásomat valami barackszínű selyem harmóniával, mert megúntam csak a tárgyak világában élni. Persze most előbb a ruháimat, cipőimet, a fésüt, az epilálógépet, bundát, naptárt, telefontöltőt, a gépet, amin most írok és még nagyon sok tárgyat bepakolok a bőröndömbe, s a táskáimat is megtömöm velük, behúzom a zibzárokat, lecipeljük az autóhoz, elszállítjuk, felcipeljük a harmadik emeletre, aztán megint elhúzom a zibzárokat, és gondosan helyre pakolom a kedves és nélkülözhetetlen tárgyaimat, amiknek persze a negyedét se használtam a vakáció alatt. Tárgyfüggőségem kezelhető? Más is ennyire...? Van egy jó történet egy emberről, aki megvilágosodott és elindult vándorolni a világban egy vászon ruhában meg egy kancsóval a kezében, mivel minden más holmiját fölöslegesnek vélte és szétosztogatta az emberek közt. Hosszú utat tett meg víz nélkül, és amikor végre egy forráshoz ért, odarohant és a kezével merítve itta a vizet, hogy szomjúságát oltsa. Akkor jött rá, hogy egyáltalán nincs szüksége a kancsóra, és anélkül folytatta tovább az útját. Hát, azt hiszem ő az én példaképem. Most pedig megyek és összeszedem a holmijaimat.