Kétsoros

Az életben az a szép, hogy változik.
Bennem is az a szép, hogy változom.


Ha ezt elfogadjuk, akkor minden könnyűvé válik. Nincsenek dogmák, és mi sem kőből vagyunk.

A hexameter...

 Megint úgy érzem magam, mintha egy lyukas zoknival s egy üres cigaretta tartóval közlekednék az érzelmeim erdejében, miközben mások képlékeny érzelmeivel találkozva időnként elveszítem az iránytűt. Debusolată. (Azt hiszem hogy ez most nagyon talál, és jobban talál, mint bármelyik általam ismert magyar, vagy más nyelvű szó.) Hol vak sötétben, hol pedig a fák között beáramló fénytől erőt s kedvet kapva caflatok elég bárgyún. Talán ez a baj, hogy nem állok ki magam mellett azzal a határozottsággal amit a külvilágtól várok el és remélek. Olyan sokáig voltam kiforrott és céltudatos felnőtt, hogy most mintha kifogytam volna az ehhez a szerepkörhöz szükséges anyagokból, és vágyom egyszer igazán gyerek lenni, mert akkor nem lehetett. Szeretnék minden felelősség alól kisiklani mint egy csintalan halacska, és csak szabadon úszkálni az élet tengerében naphosszat. Éjszaka meg, ha már eleget játszottam, az utolsó erőmet is kifacsarva magamból, jó mélyen édes, színes és kacagós álomba merülni.
Nem tudom, ki van a tükörben, nem érzem át a saját döntéseimet, nem értem a kósza mondataimat, amik hallható szavak formájában jönnek ki a számon, s olyan mintha mindez nem az enyém lenne. Elvesztettem a fonalat önmagammal. Háttérben meg egy többszörösen lefejezettt szerelem minduntig újraéled, majd a lét és a nemlét közti állapotában suhog a fejem körül. Én meg hagyom. Ha úgy döntök hogy a kezembe veszem ennek a fura lénynek a sorsát, akkor fejre esek, ha meg engedem, hogy magától éljen-haljon kedve szerint, akkor bánt a bizonytalansága, és a két extrém pólusok közti kiszámíthatatlan és semmilyen logikát nem követő váltásai komoly zűrzavart okoznak bennem. Az iránytűm ilyenkor elvész az örök semmibe, és nehezen találok vissza...hozzám.

Az antropológia pedig nem segít, bár köze van az emberhez, de ehhez nem ért, ahogy én sem értek az antropológiához. Kölcsönösen más szinteken vagyunk, de azért holnap levizsgázok.

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!



Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.





(József Attila-Két hexameter)

A falu neve Félelem, Kétségbeesésből kijövet egyenesen előre

Azt hiszem nagyon nehéz lesz visszaállni, újrakezdeni, és újjászületni idén tavasszal. De már alig várom. A napsütés, az asszem sokat dob a témán. Még mindig azt hiszem, hogy az őszinteség is legalább annyit dob, mint a napsütés. A nagyon várt igazi tavaszi napsütés. Azt is hiszem most nem tudok mást tenni, mint kivárni ezt is azt is, amíg újra belém süt, mint egy hasfelmetsző, de ugyanakkor felszabadító éles kés. És kezd...Sokszor tükörbe néztem, és azt néztem magamon, hogy hogy lehet egy ilyen értelmes ember ennyire ostoba. Mert megengedtem magamnak mindent. Csak azért, hogy legyen, ha nem is láttam értelme, vagy ha helikopterből is látszott hogy nem lesz kellemes vége, és hogy minden ép eszű ember egy szóval el tudná mondani róla, hogy Tévedés. De ha már harcolok magam körül mindennel és mindenkivel, úgy gondoltam, hogy legalább magamat hagyjam békében élni. És ezt tettem... másfél évemet mint egy nagyon hosszú pillanatot  gondolkodás öncivakodás és önostorozások nélkül éltem át. Élem. Értem én, de hova? Hova élem? Egy kicsit beleragadtam, és most sem akarom magam hibáztatni, így utólag, most már kár lenne, csak fel kell ébredni. Folyton visszahúz az álom, de most már látom hogy álom, s a végét, ha kell, bevárom. Nem tudom honnan szedek elő most annyi őszinteséget, amennyi kell ahhoz, hogy a napsugárral együtt összekeverve olyan vegyület keletkezzen, amivel életre tudom  magam kelteni...mert már ideje. Talán kezdhetném a hibáimmal, ha hinnék bennük. Azért nem hiszek bennük, mert mindig is sokkal jobb filozófiának találtam a megoldással, mint magával a hibával  való foglalkozást, és természetemből adódóan ez alapján is éltem mindig. Ha az ember téved és rájön erre, vagyis valami nem úgy sül el, ahogyan azt nyilván jó szándékkal eltervezte, akkor már mindegy, mert megtörtént, és csak azért történt meg mert a döntés pillanatában az volt az egyetlen út. Persze száz jobban járható ösvényt is láthat az ember maga körül, de mindig csak egy olyan láthat meg, ami épp a talpa alatt van. És ezt a legnehezebb meglátni. Nem volna hazugság arról lelépni, csak mert kellemetlené vált közben a lábad alatt, vagy mert tüskés vagy mocsaras szakaszt látsz közeledni? Nem tagadod meg az által hogy lelépsz róla önmagadat és minden korábbi döntésedet, mely arra az ösvényre vezetett? Nem kell végigjárni az utakat, a belső utakat és az élet bizonyos szakaszait alázatosan mint egy hűséges szolgája önmagadnak és az életnek, még akkor is ha irtózól az előre látható kellemetlenségektől? Hülyeség haladni előre egy olyan úton aminek horizontján egyre jobban körvonalazódik egy szakadékhoz hasonló forma? Nem lehet, hogy csak távolról tűnik szakadéknak, és amikor elérsz a szakadéknak hitt részhez akkor látod meg hogy ott állsz egy útkereszteződésnél, ahol viszont már le kell térni az addigi útról és azt is te kell eldöntsd hogy melyik irányba. De csak akkor. Addig nem. Az ember haladjon előre a saját útján, még ha göröngyös is. Mert csak az az egy út az övé, és néha olyan nehéz tovább haladni rajta, amikor körülötte gyepes, virágos réteken futkorásznak az emberek, ami lehet hogy végleges eltévesztését jelenti a saját útjuknak, vagy magát a célállomást. És akkor nem vagyok elég tudatos, ha megyek mint a faltörő kos előre? De, csak másképp mint régen. Most annak vagyok tudatában ami épp történik velem és tudatában vagyok annak is hogy ez egy más fajta tudatosság, mint az, amelyiket az akarat  vezérel. Nem akarok, hanem élek. Közben persze szeretnék....de semmiképp sem akarok. Tehát nem szeretek. És amikor úgy éreztem, hogy újra szeretek, akkor visszaestem ugyanabba a gödörbe, amiből utoljára is olyan nehezen szálltam ki. Egy szerelmet megint a palackba kellett száműzzek. És félek. És félek másoknak elmondani, hogy mitől. Félek, hogy az által megteremteném azt amitől félek. Félek csak rágondolni is a félelmemre. Szokatlan, mert sose féltem eddig komolyabban. Félek attól, hogy a legjobb rejtekhelyem  az maga az életfilozófiám, mely szerint az örvényekbe vezető döntéseim sem tévedések, és nem számítanak hibának. Félek, hogy mindez csak egy takaró, amivel védem magam, de amitől nem látom a dolgok igazi mivoltját. Néha meg azt érzem, hogy ugyanazt a hibát követem el ciklikusan...és közben ez idő alatt egy másik elkövetett szarvas hibának iszom a levét folyamatosan, azóta amióta elkövettem azt. Úgy hangzik mint egy ördögi kör, mégpedig egy dupla ördögi kör. Félek gondolkozni, írni, szeretni, olvasni, és félek őszinte lenni. Ezért most mindent megteszek azért hogy őszinte legyek miközben írok, olvasok, szeretek és gondolkodok. Hiába na, szembe kell nézni, nincs mese.